how to make your own website

Széchenyi Zsigmond élete

"A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás."

Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon. Ükapja Széchényi Ferenc alapította a Nemzeti Múzeumot, dédapja Lajos pedig testvérbátyja volt a „legnagyobb magyar”-ként tisztelt Széchenyi Istvánnak. A természetszeretetet, és a vadászat iránti szenvedélyét részben elődeitől örökölte, de bizonyára szerepe volt benne gondos, felelősségteljes neveltetésének is. Gyermekkorát és később az iskolai szünidőket a Fejér megyei Sárpentelén töltötte, ill. rokonaiknál Mileschauban, Niemes-ben, Somogyváron - első, kedvesen mulatságos vadászélményeinek színhelyein. Iskolai tanulmányait a székesfehérvári Állami Főreáliskolában folytatta, majd Budapestre került, és a Ferenc József Főgimnáziumban érettségizett 1915-ben. Ekkor - minthogy javában dúlt a világháború - őt is besorozták, és 1918-ig csapatszolgálatot teljesített. Jogi tanulmányait - amelyeket csak ezután kezdhetett el - sosem fejezte be. Helyettük inkább zoológiát tanult, előbb Münchenben, Stuttgartban, majd később cambridge-i diák lett a megszállott vadász. Amikor első nagy expedíciójára sor került 1927-ben, már a legismertebb hazai vadászok között tartották számon. Ez volt az első, és legemlékezetesebb afrikai útja, amelynek célja Kelet-Szudán volt. Itt lőtte életének első oroszlánját, de az első párduc és bivaly is ekkor került a gyűjteményébe. Ezt az expedíciót újabbak követték: 1928, 1929, 1934 és 1938; és ezek az utak nem csak újabb trófeákat, hanem izgalmakban bővelkedő könyveket is eredményeztek, mint a Csui!, Elefántország, Hengergő homok. Afrikai utazásai között eljutott Indiába és Alaszkába is, az ottani vadászkalandokról újabb művekben emlékezett meg.

Sajnos azonban a történelem viharai őt sem kímélték. A második világháború éveiben ugyan vadászott még itthon, sőt Erdély-ben is - ahol hatalmas medvére sikerült szert tennie - az ezt követő időszakban azonban nagy megpróbáltatások vártak a vadászszenvedélyének élő Széchenyi Zsigmondra. A bombázások alatt ugyanis leégett a Svábhegy oldalába épült villája, és vele együtt valamennyi trófeája, gyűjteményének legutolsó darabja is a lángok martaléka lett. A legnagyobb szerencsétlenség érte, amely csak érhet egy vadászt, de a nehézségeknek ez csak a kezdete volt. Az ostrom után elvesztette édesapját, aki olyan komoly gondossággal nevelte vadásszá, és füstölgő rommá lett a szeretett sárpentelei birtok is. Vadászni ezután hosszú évekig nem állt módjában. 1947-től vadászati felügyelőként dolgozott az Országos Erdészeti Központban, majd 1950-ben szakmuzeológus lett a Mezőgazdasági Múzeumban. Ezután pedig a származása miatti üldöztetés következett, fogságok és meghurcolások sorozata. Végül Balatongyörökre került, ahol az özvegy tanítóné fogadta be szerény hajlékába; Széchenyi innen járt be naponta a keszthelyi Helikon Könyvtárba, ahol „állományon kívüli segéderőként” alkalmazták. Itt készítette el a vadászati irodalom szakbibliográfiáját. Nagyon lassan, de eltelt életének ez a legnehezebb időszaka, megjelenhettek letiltott könyvei, és visszaköltözhetett Budapestre. Ráadásul az elpusztult Afrika-gyűjtemény pótlására is felkérték, így 1959-ben ismét Afrikába utazhatott. Ezután már csak egyszer, 1963-ban térhetett vissza vadászútjainak legszeretettebb földrészére, és ez volt életének utolsó expedíciója is. A Természettudományi Múzeum, 1956-os forradalom idején elpusztult állattárának további bővítése, ill. élővad-felvételek készítése volt a kis csapat feladata. Erről az útról hazatérve írta meg a Denaturált Afrika c. művét. További tervei is voltak még, szüntelenül ezeken dolgozott, de kivitelezésük már nem adatott meg neki. 1967-ben hatvankilenc éves korában hunyt el. Minthogy gyerekkora óta puska volt a kezében, Széchenyi Zsigmond kitűnő sörétlövővé, ill. golyóspuskássá vált, olyan vadásszá, aki azonban nem csak elejteni szerette a vadat, hanem megfigyelni, megismerni legalább annyira. 

Számára a vadászat sokkal több volt puszta trófeagyűjtögetésnél, vagy a rekordok méricskélésénél. Persze ez is hozzátartozott a vadászat izgalmához, de - mint műveiből is kitűnik - legfontosabbként a természettel való összhangot élte meg, a vadász és vad közötti sajátságosan titokzatos kapcsolatot. Talán ezért is adatott meg számára, hogy olyan távoli földekre is eljusson, mint az afrikai szavanna, Alaszka, vagy az indiai maharadzsák mesevilága, és elhozhassa onnan az olyannyira áhított trófeákat. Ezek a messzi utazások, de nemkülönben az itthoni - egészen korai élmények is - egész könyvsorozatot eredményeztek, amelynek köteteit bizonyára szívesen forgatják azok is, akik nem, vagy nem elsősorban vadászok. Művei bizonyára annak köszönhetik egyediségüket és népszerűségüket, hogy alkotójuk vadászszenvedélye mellett írói tehetséggel is bírt, és a kettőt remekül össze tudta ötvözni. A tájak, vidékek, városok, ahol Széchenyi járt, szinte kézzelfoghatóvá válnak, megelevenednek könyveinek lapjain. A bakonyi erdők madárdalos, halk zúgása, a balzsamos levegőjű afrikai éjszakák, a tiroli, vagy éppen alaszkai hegyek hófödte csúcsai, a titokzatos India utcai forgataga, és erdeinek mélyéről felmorajló tigrisüvöltés… 

Széchenyi Zsigmond minden természetszerető embernek, vadásznak egyaránt jó példával szolgál, izgalmas, finom humorral fűszerezett könyvei pedig minden korosztálynak ajánlhatók. 

Széchenyi Zsigmond gondolatai a Csendről